Ébresztő: Ki fogja megélni az Életedet, ha Te nem?
Egy facebook poszt és a barátnőmmel folytatott gondolatébresztő beszélgetés tanulsága.
Nézzünk egymás szemébe, őszintén. Nem mondok most semmi szépet, nem adok kedves ölelést, nincs itt helye misztériumnak és mézesmázos fordulatoknak.
Élet van helyette, harc és az a fajta keserédes felismerés, ami úgy csap arcon, mint egy decemberi szél. Van valami, amit mindannyian érzünk, csak alig merjük kimondani. Valami, ami ott feszül a mellkasunkban, amikor a mosogatóban áll a koszos edények hegye, és mi, harminc, negyven, vagy akár ötven év szolgálat után, hirtelen úgy érezzük: Elegem van. Elegem van mindenből és mindenkiből.
Tegnap reggel pörgettem a telefonom (rossz szokás, de ez van). Egy csoportban egy 50-es nő adta ki egy posztban a benne felgyülemlett feszültséget. Igazából nem várt csak egy kis megerősítést, egy kis megértést egy kis női kupaktanácsot. Teljesen érthető. Meg is kapta. Felrobbant a komment szekció. A posztja arról szólt, hogy már nem bírja elviselni a férjét, a családját, hogy ő egy cseléd sok tíz éve a saját életében és elege van. Teljesen. És rengeteg hozzászóló sajnos hasonló gondolatokról számolt be. Kapott többféle tanácsot is, de a legtöbben ugyanezektől az érzésektől próbáltak megszabadulni. Döbbenet volt rajtam és elszomorított, hogy mennyi de mennyi nő jár ebben a szoros cipőben…
Volt már, hogy felébredtél és egy kanál vízbe tudtad volna fojtani azt, aki éppen a legközelebb áll hozzád?
Volt már, hogy a férjed puszta levegővétele is irritált? Hogy mindenkit a pokolba kívántál, mert többé nem bírod a kiszolgálást? Hirtelen elviselhetetlenné váltál és senki, de senki a családban nem érti, mi a fene bajod lett!? Azt hiszik, a hormonok. Azt hiszik, megzuhantál. Azt hiszik, hogy csak női hiszti és majd elmúlik.
De mi tudjuk, igaz? Tudjuk, hogy ez nem egyszerű hisztéria (egyáltalán létezik olyan???) és nem is fog csak úgy elmúlni. Ez a belső ordítás, a sárkány előbújik érzése, ami úgy tör elő, hogy szinte észre sem veszed és már ott is van. Ez a lélek kiáltása, ami azt mondja: Elég volt, élni akarok! Csak nem ismerjük fel a jeleket és nem tudjuk mi ez. Hormonok játéka esetleg? Nem, nem csak az. Nemcsak a hormonváltozástól vagy egyáltalán nem attól vagy elviselhetetlen, hanem végre az igazi éned kerekedik felül a hosszú bezártság után. Lehet ezt szépíteni, de minek.
Évtizedeken keresztül cipeltük, amit a mi anyáink ránkhagytak.
Azt a mintát, ami egy régebbi, lassabb világban még talán működött, kiszolgálta a szerepeket, amiket ránk, nőkre osztottak, de ez a 21. század rohanó valóságában egyszerűen élhetetlen. Az a szabályrendszer, ami szerint a nőnek ez a dolga, ma már csak egy romboló hazugság. Azt mondták, a feladatunk az, hogy mindenhol száz százalékot teljesítsünk. Százszázalékos anyák legyünk, százszázalékos feleségek, százszázalékos konyhát és háztartást, százszázalékos karriert, százszázalékos baráti kapcsolatokat mutassunk fel.
És mi elhittük. Nekiveselkedtünk és csináltuk, mert így kell – mint ahogy anyánk megtanította, hogy tárcsás mosógéppel vagy kézzel hogy kell mosni és ennek az automatikus mintának a továbbvitele az automata gép korában is velünk maradt. Napra pontosan, órára pontosan elvégezni a mosást, a mosogatást, a takarítást, a főzést, mert azt pontosan úgy kell, hisz anyáink így mondták és apáink elvárták. És aki nem így tesz, az nem elég jó feleség, nem elég jó anya, nem elég jó nő és amúgy is, mit szólnak majd a szomszédok…
De ha a mosogatás időrendjéhez kell igazítani a lelki békédet, ha az otthon elvégzendő dolgok és a családban töltött pillanatok sem tesznek már boldoggá, akkor ideje átértékelni az alapokat, mert ott nagy a baj. Ahogy a barátnőm – nevezzük Klárinak – mondta egyszer, amikor kifutott a lába alól a talaj, és már csak kapkodta a levegőt, mintha egy mély kútba esett volna: az egész rendszer hibás. Mindenhol 100%-osan kell helytállni. Ez egész egyszerűen lehetetlen. Orsi, én ezt nem bírom tovább.
És ez az abszurditás az, amit a nők évtizedek óta cipelnek.
A barátnőm is ezt élte meg.
Klári a harmincas évei végéig a tökéletes pedáns menyecske volt. Két gyerek, sikeres munka, makulátlan otthon. Amikor ránéztél, láttad a csodálatos feleséget, a csodás anyát, aki mindig mosolyog, sosem fáradt, és a konyhájában nincsenek mosatlan edények. A kényszer, amit otthonról hozott, olyan erős volt, hogy ha el kellett mennie otthonról, és a mosogatóban állt egyetlen koszos pohár, már nem is tudott nyugodtan távozni. Tisztának kellett lennie a pultnak, rendnek kellett lennie, mert az anyja belé vasalta, hogy mosatlan nem lehet a mosogatóban.
Ez egy berögzött, hülye szokás volt, amit ő maga is annak tartott. Hiszen – mondta nekem – miért ne hagyhatná ott? Úgyis elmossa a férje vagy ő maga mossa el órákkal később. Semmi nem történik, ha csak nem a pacalpörkölt szaga tölti meg a konyhát, de még az sem a világvége. Mégis késztetést érzett, hogy megcsinálja, hiába tudta, hogy ez túlzás. A férje már kényszeresnek nevezte, de ő nem tudott nemet mondani a belső hangnak, a hozott mintának. Pedig neki támogató férje van… mi van azokkal, akiknek nem ilyen. Na de a minták… ugye?
És aztán jött az a pillanat, amit a Facebook posztban és a hozzászólásokban is annyian leírtak: az a reggel, amikor már a felkelés is teher. Amikor már nemcsak a kiszolgálás, a főzés, a házimunka, hanem minden utálatos. Amikor Klári annyira kiégett, hogy csak annyit mondott, a munkahelyére jár be pihenni, mert az otthona nem nyugodt sziget, hanem még nagyobb terhelés. Ez a mondat, tudod, maga a lázadás himnusza. Amikor a nő élete oda vezet, hogy a munka nyugalmat ad, az otthon pedig kizsigerel, akkor ott nem kimerültség van, hanem rendszerhiba.
Klári rájött, hogy ami eddig természetes volt, az élhetetlen, és ez a felismerés adta neki a tűz erejét. Az, hogy nem akart egy borzasztó, leharcolt, fáradt, fizikailag is beteg ember lenni. Segítséget kért és el is fogadta azt.
A törvények felülírása – a lázadás
A mi anyáink idejében még nem volt ennyi külső inger. Nem nyomta el őket a telefon, a média, az újságok és a rengeteg negatív hír, ami ma ömlik ránk. Ők még meg tudták őrizni a nyugodtság szuverenitását. De ma? Mindenhol 100%-ot kell nyújtani, és ha hazaérsz, ahelyett, hogy megpihennél, indulhat az úristen, mi van itt, kezdhetem elölről című színdarab.
És itt jön a lényeg, amire Klári is rájött, és ameddig jó pár hozzászóló is eljutott: változtatni kell, nem síránkozni.
Tudod, mi a legfontosabb? Hogy tudd, a dolgok sorrendje felborult. Azt tanultuk, hogy a család, a gyerek, a ház – mindenki más – az első. Ezzel a mintával élve az ember ott találja magát 40–50 évesen, hogy a régi önmagát elvesztette, az újat pedig se megszokni, se megszeretni nem tudja. Pedig csak egyetlen dolog számít: saját magadat kell mindenek elé helyezni. Mert ha te tönkremész az egész hercehurcában, akkor hogy tudnál a családod támasza lenni? Az az összetartó rúgó, amitől működik az egész gépezet? Az alkatrészek is csak olajozottan képesek működni.
Ez a mi lázadásunk himnusza. Egy forradalom, ami a konyhában indul, a mosogató mellett.
A balansz titka: nem kell 100%-ot teljesíteni. Senki nem kérte rajtad kívül (és a hozott mintán kívül). Meg kell találni a balanszt. Legyen mindenből 40–50–60%. Akkor én is jobban csinálom, és nem az elvárásoknak fogok megfelelni, hanem annak, ami nekem jó.
A rabszolgasors vége: nem vagy házi rabszolga, sem házi cseléd. Neked is csak egy életed van. Sokan megfogalmazták ezt az online térben: ne hagyd, hogy örökbefogadd a férjedet, majd sírd el magad, hogy háziszolga lettél.
A kiszolgálás megtagadása
És itt kezdődik az ébredés. Amikor meg mered kérni a férjedet vagy a gyereket, hogy pakoljon be a mosogatógépbe, vagy indítsa el a mosógépet. Mert ezzel tehermentesítenek téged, és máris van fél óra énidőd. Fél óra, amit arra szánsz, hogy kifújd a levegőt, sétálj egyet, megállj és észrevedd, hogy ki is vagy te a szürke hétköznapok szürke leple alatt. Arról nem beszélve, hogy bizony ők is a család szerves részei, nekik is ugyanúgy kell, hogy legyenek feladataik a háztartásban, mint neked. Meg kell osztani, hogy ne legyen kiégés és teher az otthon töltött idő. A családtagok nem kiskirályok és nem is az oltáriszentség becses és féltve őrzött kincsei. Bocsi, de nem azok. Ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Szerepekkel és feladatokkal.
A kommentek tele voltak példákkal arról, amikor a nő fellázad.
- Van, aki leül a családdal és elmondja, hogy kiégett, fáradt, és új szabályok kellenek.
- Van, aki radikálisabban: lázadj, ne főzz. Egyenek kenyeret. Majd megértik, ha már nincs mit felvenni, és nincs mit enni. Legyen mindenkinek saját tányérja, saját evőeszköze, amit utána elpakol.
- Van, aki azt mondja: idén először nem főz karácsonykor, hanem rendeli az ételt, mert nem fair, hogy amíg ők fetrengenek, neki folyamatosan főznie kell az ünnepek alatt. Ez nem kis dolog, ez egy hatalmas, szimbolikus robbanás.
- És van, aki annyira messzire jutott a házi cseléd szerepben, hogy elvált, megismerte magát, és talált egy olyan társat, aki mellett végre az lehet, aki valójában.
Ezek nem dührohamok, ezek forradalmi tettek.
Ezek a tettek szabadítják fel azt az energiát, azt a lángot, ami neked jár. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyj ott csapot-papot és válj el (persze megteheted, ha épp ezt akarod), hanem, hogy adj magadnak időt és gondold át, hogy mi az a megoldás, ami közelebb hozza a nyugalmat és a biztonságérzetet. Egy olyan megoldás, ami mindenkinek jó és nem okoz nagy sebeket és még több stresszt. Van, hogy át kell kalibrálni a dolgokat, át kell alakítani őket. Ha nem megy úgy, majd megy másképp. Ezt kell megtalálni. Tudom, nem egyszerű. Senki nem mondta, hogy az.
Ez a hangulatingadozás, a düh, az utálat nem csak a menopauzára fogható (habár felerősíti a tüneteket), de mégis összefügg az élethelyzettel. A másik eset, amikor a gyerekek kirepülnek, vagy már elég nagyok és önállóak, akik addig az életünk értelmét adták, ott maradunk egyedül a munkával, a házimunkával, az üres lakásban. De a végkifejlet ugyanaz. Megszoktuk, hogy mindig más a fontosabb nálunk, de most már mi is azok akarunk lenni. Fontosak. Ez az életközépi válság, amikor a lelkünk felszólal: Élj!
Mert rájövünk, hogy talán kevesebb van hátra, mint előre… és ha még így kell leélni a további évtizedeket, akkor inkább kösz, de nem… történjen már valami. Elárulom: nem fog. Csak ha te teszel érte valamit.
Ezért ne keressük a régi önmagunkat. Az a régi nő az élete végéig a 100%-ot akarta teljesíteni, és belebetegedett. Az a régi nő azt hitte, a mosatlan látványa nagyobb katasztrófa, mint a saját kiégése.
Ne ess abba a hibába, hogy elviseled csendben és méltósággal, mert a társadalom, a férjed vagy a gyereked ezt várja el. Ez az ébredésed pillanata. Vedd kezedbe a változás irányítását. Nem azért születtél, hogy másokat szolgálj és mások igényeit kielégítsd, hanem hogy te a magad boldog életét éld és jól működj egy társas kapcsolatban és egy családi rendszerben. Egyetlen kötelességünk van: önazonosan és boldogan élni.
Állj fel, és mondd ki, amit eddig nem mertél: Én vagyok az első. Utána jöhet a többi.
Indítsd el a forradalmat. Legyen a mosás két nappal később, nem baj, ha tele van a szennyeskosár. Legyen a mosatlan a konyhapulton akár egy éjszakán át. Menj el sétálni fél órát, amíg a gépek dolgoznak. Törj ki a hagyományos láncaidból. Lássák, hogy a csodás, tökéletes feleség borzasztó fáradt és beteg lesz a kizsigereléstől, és pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne. Tökéletes csodanő, aki mindent megcsinál egyedül, de pont ebben megy tönkre.
És ha ezen mások megsértődnek, tegyék. Véleményt alkotnak? Tegyék, és csinálják meg helyetted, ha nem tetszik. Az ő életüket és kedvüket ők irányítják, a tiédet pedig te.
Ez az ébredésünk, ez a mi himnuszunk. Emlékezz: amíg azt hiszed, hogy megőrültél és valami baj van veled, valójában a lelked szólal fel. Hallgasd meg, add neki a teret, és lázadj. Csak így tovább. Érd el, hogy ez a felismerés felszabadító erejű legyen a számodra. Kezdődjön a harc azért az életért, amit megérdemelsz. Vagyis kezdődjön az élet.
Ha úgy érzed, hogy ez a cikk rólad szólt… akkor nem véletlen. A változás ott kezdődik, hogy kimondod: elég volt, és adsz magadnak teret újratervezni.
Ehhez készítettem egy ingyenes letölthető anyagot is,
Karácsonyi Túlélő + Újévi Újratervező – 40+ nőknek címmel.
Segít átvészelni az ünnepek terheit, és tiszta fejjel belépni az új évbe – már nem mások, hanem a saját életed főszereplőjeként.
Üdv a saját életedben. A forradalom benned kezdődik.
Gaál Orsi– női életmód és újrakezdés navigátor, menopauza coach
Válassz utat – 40+ Nők Iskolája
Cikkek a blogomból
A bélrendszer és a lélek gyógyító párbeszéde
– és egy mantra, amit minden nőnek ismernie kell Valami nem stimmel odabent. Puffadás, görcsök, kiszámíthatatlan emésztés – miközben látszólag mindent jól csinálsz. Ismerős? Egy barátnőm állandó hasmenéstől szenvedett. Nem egész nap. Csak...
Perimenopauza és ADHD -amikor a hormonjaink és az agyunk összefognak ellenünk
A perimenopauza és ADHD együtt sok nőnél felerősíti a szétszórtságot és az alvásgondokat. Ebben a cikkben érthetően végigvesszük az okokat és a megoldásokat. A 40-es éveim közepén (nem olyan rég volt) arra ébredtem az éjszaka közepén, -volt,...
Túl sok élet egy kis akváriumban – egy álom üzenete a növekedésről és a biztonságról
Nem kell minden álmot megfejteni, de van olyan, amit erdemes, mert elmeséli azt, amit nappal nem látunk meg. Ott volt az asztalon az a kis üveg, sok pici, színes hallal. Narancssárga, élénk, vibráló kis lényekkel, egy egészen kicsi...
